Október 6-án - a Kárpát medencében legalábbis - azon vértanúkra emlékezünk, akiket az 1848-49-es szabadságharc megtorlásának mintegy fő attrakciójaként végeztek ki Aradon, és akik valójában nem is 13-an voltak. A szabadságharc leverettetésének mártírjai - nem számolva a névtelen hősöket - 200 fő körül lehettek Magyarországon.

Köztük volt 14 tábornok, egy miniszterelnök, egy miniszter, 27 tiszt, 37 honvéd, főként huszár. A kivégzettekből így 79 fő volt az, aki a fegyveres harcokban részt vett. A további kivégzettek közt 12 pap és teológiai tanár volt. A kivégzettek további, mintegy a mártírok felét kitevően polgári személyek voltak. A kivégzések helyszínei közül Pestet kell a legborzalmasabb helyszínként említeni, itt 50 embert végeztek ki. 25 nádor huszárt végeztek ki Grázban, 18 főt Aradon, 16-ot Pozsonyban.

Az 1867-es „rendszerváltás” után, a vérbírák és hóhérok felelősségét senki nem firtatta. Nem csak a bocsánatkérés maradt el osztrák részről, hanem Windischgrätz és Haynau megbecsült személyek maradtak. Az utóbbi még földesúr is lehetett Magyarországon. Nem történt meg a kivégzettek és bebörtönzöttek rehabilitálása, nem kaptak kárpótlást. A kárpótlás kérését Damjanich János és Csányi László özvegyei megpróbálták, de a magyar pénzügyminisztérium vezetői el sem mentek a tárgyalásra. Míg a hóhérok magas kegydíjat, nyugdíjat élveztek, addig a 48-as honvédek kegyelemkenyéren éltek. A magyar országgyűlés március 15-e helyett, április 11-ét ( a márciusi törvények szentesítése) iktatta be ünnepnek, nehogy a hóhér, Ferenc Józsefet megsértsük.

Sokak úgy vélik, hogy ezután, felsőbb utasításra leálltak a kivégzések. Ezt sugallja a Kőszívű ember fiai filmváltozata is, de ez nem igaz, mert 1850-ben tömegével folytatódtak a kivégzések.

Mára azonban, 166 év távlatából odáig fajult a helyzet, hogy egyesek már arra is veszik a bátorságot - ráadásul magukat történelemtanárként aposztrofálva - hogy kampányoljanak egy nemzeti ünnepen azzal a hamis kényszerképzettel, miszerint a 13 tábornok közül csupán néhány volt magyar származású, tehát - tovább szőve pedig a gusztustalanság fonalát - kötelességünk önként befogadni válogatás nélkül mindenféle arabot meg afrikait. 

Nyilvánvaló, hogy Tordai Bence, a PM politikusa és elvtársai teljesen komolyan gondolják, hogy amit tesznek az helyénvaló, ezért én meg azt gondolom, hogy ezek szerint a beszámíthatatlanság nemhogy nem probléma egy politikus csíra számára, hanem kifejezetten előny. Azt már nem gondolom ilyen biztonsággal, hogy ezeket a flasmobokat maguktól találják ki, mert az lenne a kisebb gond. Ezeknek az identitás zavaros zsúrpubiknak ugyanis, szellemi műhelyeknek nevezett lélekvesztő mocsarak egész garmadája biztosítja az Alinsky féle muníciót, és talán a fizikai kielégülést is, ha odavághatnak valamit az őket felnevelő nemzetnek vagy éppen szart kenhetnek a hazájuk falára. 

Azt nem mondom, hogy végzett történelem tanárként, csupán Tordai Bence hibája, hogy esze ágában sem volt megfelelő helyeken kutatni a magyar történelmet és megelégedett azzal, amit tananyag gyanánt elé tettek, azt most nem is forszírozva, hogy utána ilyen emberekre van bízva a felnövekvő generációk oktatása. Ez a fajta igénytelenség azonban hatványozottan köszön vissza és sokkal veszélyesebbé is válik akkor, amikor egy ilyen tenyérbemászó képű suttyóknak, már a katedra sem elég, hanem politikusként, az egész országot szeretné hülyére venni.

Az alábbi linken megtekinthető a "tanár úr" október 6-i performasza, ahol - alátámasztani próbálva saját reménytelenségét - még meg is kérdezte egy joggal méltatlankodó járókelőtől, hogy:

Nem érzi a párhuzamot? (kattintson a linkre)

 Forrás: Hír24; Kutasi József Antal